A Rubin szint bársonyszőnyegét csizma koptatja. A magas árny démonként surran át a folyosókon. Némi keresgélés és útbaigazítás után megáll a szint egyik ajtaja előtt. Hogy megbizonyosodjék jó helyen jár, benyúl posztónadrágja zsebébe és kihúz belőle egy gyűrött fecnit. Kisimítgatja, s a lobogó fáklya fényéhez emeli a papírdarabot. Arra e sorokat kaparta valaki: \"13. lakosztály\"
Ahogy visszarakja a papírt, gyors pillantást vet az ajtó felett aranyló számra. Tizenhárom. Jó helyen jár. Miután megkopogtatta az ajtót, az szinte rögtön, hangtalanul feltárult. A férfi be is lép s maga mögött miután behúzta az ajtót, ráfordítja a zárat. A lakosztály fogadó termében találja magát. Ahogy a terem közepén helyet foglaló asztalhoz lépdel, szembeötlik neki valami. Méghozzá az, hogy a szoba teljesen üres. Mindenesetre lerakja szálfa termetü testét az egyik székre. Tudniillik az asztalhoz van helyezve két szék, egymással szemben. Továbbá az asztalon helyet foglal egy tekercs pergamen, egy kupicányi tinta tartójában, egy hatalmas pávatoll penna, kancsónyi bor kupával illetve egy pohár ritka jakvajas tea. A kancsó, hozzá van közelebb, ebből azt sejti, hogy az az ő itókája, míg a teában feloldott avas jakvaj a vendéglátójáé. A hatalmas termetű férfi kezébe veszi a tollat, hegyét belemártja a tintába és néhány hüvelyknyit leteker a pergamenből. Kibróbálja rajta a tollat, hogy fog-e. Elégedetten csettint, miután megbizonyosodik róla, hogy az maradéktalanul kiállta a próbát. Ahogy tellnek a percek, suhannak a fertályórák, azon kapja magát, hogy szemei előtt összefolynak a kontúrok. Csak nagy nehezen tudja megállni, hogy el ne bóbiskoljon. Mire sikerül legyűrnie a bénító álmosságot, a vele szembeni székre már le is telepedett valaki. Egy alacsony, gesztenyebarna szín haju ifjú. Az írnok megköszörüli a torkát, s a pávatollat ismételten a tintába mártja. Ezután várakozva néz fel a másikra.
-Kezdhetjük?
Az bólint, s hozzálát élettörténetének elbeszéléséhez.
-24 évvel ezelőtt, egy kicsi, ám annál gazdagabb hegyi királyságban születtem. A neve biztos nem jelentene önnek semmit sem és már nagyvalószínűség szerint a falait már rég ledöntötte az idő. Ha nem is az idő, a barbár nomádok hordái bizonyára. Kisgyermekkoromról csak mások elbeszélései alpján tudok szolni. Úgy szóltak a huszonnégy évvel ezelőtti krónikák, hogy a királyi család vadászat közben rábukkant egy csecsemőre, akit -vélhetően a szülei, de legalábbis a hozzátartozói- egy szalmával kitömött kosárba helyezték. A gyermektelen királyné addig kérlelte hitvesét, ameddig az beadta a derekát és nem hozatta magával a babát. Jóval később tudtam csak meg, hogy megtalálásom napján egy farkashorda által szétmarcangolt, fiatal nőre bukkantak. A legjobb mesterektől tanultam meg az olvasást és a betűvetés művészetét. Messzeföldről hozattak nekem tanítókat, akik megtanítottak többek között hogyan kell verset írni, labdajátékokat játszani, íjjászkodni, lovagolni és még sok minden olyan dologra, amire egy hercegfinek feltétlenül szüksége van. Ám hamar kitűnt, hogyha szorgalmasan tanulok a királyság valahavolt legjobb kardforgatója lehetek. Mit ne mondjak magának, szorgosan tanultam. Így elmondhatom, hogy 19 évig saját fiúkként szeretett az addigra már öregkorba lépett pár. Addigra már némi hírnevet is szereztem, mint kardforgató, ugyanis már egészen kiskorom óta fogadott apám oldalán lovaglok és szívom magamba a harcászat minden csínját-bínját. Egyik este, mikor krákogva, lázban égő testtel vonaglottam betegágyamban, látomást láttam. Ebben a látomásbéli világban egyedül én léteztem. Én, amint birtoklom, a kornyék híres ezüstbányáit, földjeit, jószágait. Rajtam kívül senkinek sem volt hatalma. Jó lehet, hogy ez csak illúzió volt, semmi más, mégis akkor éreztem meg a korlátlan hatalom mámorító ízét. Már-már azon voltak a vajákosok, hogy kiválasszanak nekem egy díszes szemfedőt, amikor csodálatos módon felgyógyultam. Kiterveltem, hogy megszökök családomtól és elvándorlok, messze délre. Szerencsére nem kellet sokáig intrikálnom, hogy megfelelő körülményeket biztosítsak ahhoz, hogy némi induló vagyonhoz jussak. Ugyanis apám kincstárában szép kis vagyon volt elraktározva. Ez a pénz az egyoldalú kereskedelmi megállapodásoknak, sarcoknak és a virágzó kereskedelemnek volt köszönhető. Tudja, az öreg királynak két vonzó tulajdonsága is volt. Az egyik az, hogy a feltétlenül megbízott bennem, így én is bármikor beléphettem a kincstárba. A másik pedig az, hogy helyhiány miatt a vagyonát nem több mázsa aranyban, hanem tucat fontnyi drágakövekben tartotta. Ez leginkább gyémánt, rubin, smaragd és zafír volt. Meretekből adódóan őket meglepően könyedén lehetett kicsempészni a kastélyból. Amire drágalátos szüleim másnap délben észrevették, hogy a kincsekkel együtt eltűntem, már hetedhét határon lovagoltam..
Denam megköszörüli torkát és int, hogy néhány perc pihenőt kér. Az alacsony férfi kezébe veszi a teát s fenékik kiissza a már kihült italt. Az irnok is lerakja a pennáját, nagyot nyújtózkodik és belekortyol a borba. A szünet közben csak a kandalló égő hasábjainak a pattogása hallatszik. A fáklyák táncoló lángjai jótékony félhomályba burkolták a szobát. Alig telt bele két-három perc, Denam folytatta elbeszélését.
-Ezután két évig megpróbáltam minél távolabb vágtatni szülőföldömtől. Ezután tévedtem be Távolrév kapuján. Rövid kérdezősködés után értesültem a helyi viszonyokról és miután néhány éjszakát a Kev-Inn fogadóban töltöttem bukkantam későbbi klánomnak, a Védelmezőknek a tagjaira. A sokak által gyűlölt klán tagjaként találkozhattam egy cselszövő családdal, akik a klánt végső pusztulásba döntheték volna. Ugyanakkor rengetek barátra is leletem. No meg ott érintett meg a szerelem lángja. A sors megannyi boldog pillanattal, többek között egy fiú gyermekkel ajándékozot meg. Én is azok között a bátor emberek egyike voltam, akik védték Távolrév szabad városát az őrült Paulus hordáitól. Miután a zsarnok király megbukott, mi, klánbéliek sem hagytuk, hogy a Mortel család elnyomjon minket. Felkelésünk sikeres volt és miután testvériesen osztoztunk a klánkincstárból és az épen maradt javakból, bukkantam azokra a fegyverekre amelyeket még ma is használok. Azonban, a felkelésben elvesztettem feleségemet, s újszülött gyermekemet is.. Hogy szavamat ne feledjem, ezután ismét csak felkerekedtem és csak néhány hónap múlva érkeztem vissza Távolrévbe. Hogy hol voltam s mit csináltam, ne kérdezzen róla, csak töredékesen emlékszek vissza a történtekre, így pontos információkkal nem tudok szolgálni. Mindenesetre annyit elárulhatok, hogy a környék szörnyeinek szaporulatait tartottam kordában. Még az a szerencse is megtörtént velem, hogy az akkori idők egyik legvérszomjasabb démonjaival, a Lepelszellemet és a Háromszemes élvefalót is sikerült legyőznöm. Ekkortájt tértem be a frissen felújjított Tavernába és leltem új hazára. A megszerzett vagyonomnak köszönhetően akár egy egész életen át biztosítani tudom magam számára eme fényűző lakosztályt, s még így is maradna bőven az utókor számára. Amikor orkok, óriások és megannyi förtelmek támadásáról hírt hoztak, az elsők között szivárogtam át Ötbánya alagútjain a városba, hogy megvédjem azt az pusztulástól. No persze csak azért, hogy utána tisztességes összeget kapjak. Ismétcsak élve kerültem ki a csatából. Azután visszatértem a Tavernába, s visszahúzódva élek a lakosztályom magányában. Az öt évvel korábbi lázálmom óta a legyőzhetetlenség érzését hajszolom és remélem, hogy egyszer megízlelem a megsemmisítő hatalom és uralkodás mámorító ízét..!
Denam szemeiből eszelősen örvénylő lángok csapnak ki, ám mire az írnok egyet is pislantana, a fények már ki is hunnynak a szeméből. Még néhány érdektelen mondat után a szálfa teremetű férfi lerakja a pávatollat, feltekercseli a pergament, legurítja még a kupája alján vörösödő bor utolsó cseppjeit is, majd feláll és megindul az ajtó felé. Kinyitja az ajtót, kilép rajta és a maga mögött bezáródó ajtó kattanása jelzi, hogy Denam egyedül maradt a szobában..